Felnőtt és gyermek a pszichológusnál: hasonló, mégis más

Viszonylag egységes elképzelés él legtöbbünk fejében arról, mi történik a felnőttekkel a pszichológusnál. Azonban talán kevésbé ismert, hogy miben vesz részt egy gyermek azt követően, hogy belépett a gyermekpszichológus játékokkal teli szobájába.

A gyermekekkel illetve felnőttekkel végzett terápiáknak vannak természetesen metszéspontjaik, ám alapvető különbségeket állapíthatunk meg a két terület között. Az elsődleges különbség a kisgyermek életkori sajátosságaiból fakad; abból, hogy saját emocionalitásába nincs betekintése, hiszen az elvont fogalmi gondolkodásra és introspekcióra (melyek serdülőkorban alakulnak ki) nem képes. (Polcz, 1999). Vágyaira, szorongásaira, lelkének tudatos és nem tudatos tartalmaira nem lát rá úgy, mint egy felnőtt. Ebből fakadóan a verbalitáson alapuló terápiák kisgyermekek esetében nem alkalmazhatók, pszichés világukhoz más utakon juthatunk el.

Egy másik lényeges eltérés, hogy a gyermek nem önszántából jön terápiára, szülei viszik pszichológushoz, miután bejelentkeznek valamilyen problémával. Nem szenved a tünetétől olyan értelemben, mint a felnőtt kliensek, inkább a környezete szenved tőle. A családot (vagy adott esetben az óvodát, iskolát) frusztrálja, ha a gyermek nem áll szóba senkivel, vagy érthetetlen dühkitöréseket produkál. Sokszor nem is érti, miért kellett jönnie, ő maga nem kérne segítséget (Németh, 2009). Magát a problémát sem tőle halljuk első kézből, hanem valamelyik hozzátartozó, esetleg egy pedagógusi jellemzés jeleníti meg előttünk. Éppen ezért egy nagyon fontos és informatív pont, amikor megkérdezzük a gyermektől első találkozásunk alkalmával, hogy szerinte miért van itt. A gyermek számára a múlt fontos személyei a jelenben is elsődlegesek (Németh, 2009), életének aktuálisan központi figurái az édesanya és az édesapa. Míg a felnőtt terápiákban az anyával, apával és más kulcsszemélyekkel való kapcsolat csak felidézés szintjén van jelen (ez alól kivételt jelenthetnek a családterápiák), addig a gyerekek szüleihez fűződő viszonyát közvetlenül szemlélheti a szakember.

Érdemes néhány hasonlóságról is szót ejtenünk. Ahogyan a legtöbb felnőtt pszichoterápiában, úgy a gyermekterápiákban is folyamatosan monitorozza saját magát és a kettejük kapcsolatát a pszichológus. Figyeli, hogy a gyermek mit csinál a szobában, hogyan használja őt. Például bevonja-e a játékba vagy éppen teljesen kirekeszti belőle? Felnőttként vagy barátként kezeli? Óvatosan vagy azonnali nyitottsággal közelít felé? Melyik játékhoz nyúl először? Ez mind informatív egy terapeutának, aki a gyermeken kívül önmagát is vizsgálat tárgyává teszi abban a meggyőződésében, hogy ha meg akarja érteni a gyermeket és az aktuális családi helyzetét, akkor saját gondolatait és érzelmeit, saját spontán viselkedését is figyelnie kell (Stadler & Witte, 2002).

A „korrektív emocionális élmény” fogalma ugyancsak ismerős gyermek- és felnőtt pszichoterápiákban egyaránt. Ennek lényege felnőtteknél, hogy a kliens a terapeutával való kapcsolatában újra átéli a régi, elintézetlen konfliktusokat, azonban egy új befejezéssel. Mit is jelent ez? Például adott egy férfi kliens, aki saját párkapcsolatában az igények és követelések körüli kíméletlen viták káros és végtelen körét ismétli nap mint nap a feleségével. A dinamikus pszichoterápiák alapgondolata, hogy amikor ez a kliens terápiába kerül, a terapeutával való kapcsolatában ugyanazok az érzések, melyek a vitákat generálják, jó eséllyel megjelenhetnek. Ha a terapeuta ugyanúgy reagálna, mint a kliens párja, a káros kör megerősítést nyerne, hiszen a szituáció megismétlődött. Amennyiben azonban a terapeuta nem vonódik bele ugyanúgy a dologba, mint otthon a feleség, hanem olyan módon reagál, mely megtöri ezt a káros kört, úgy képessé teszi a klienst, hogy megértse a problémát, majd átdolgozza azt (Malan, 1989). Ilyen értelemben beszélünk új befejezésről. A korrektív élmény átélésének elősegítése gyermekekkel folytatott terápiákban is megjelenik, például a játékon keresztül.

Ennek alapja a játékdiagnosztika- és terápia azon felismerése, hogy a gyermek bizonyos szituációban újból és újból megismétli, eljátssza a nehezen feldolgozható élményeit és mindazt, ami foglalkoztatja. A gyermeknek nem áll módjában a történtek valóságos elismétlése, de nincs is szükségre erre különösebben, mivel számára a játék a valósággal egyenrangú, természetes cselekvési mód. Ez a felismerés adja a lehetőséget, hogy a pszichológus a gyermek játékába becsatlakozva, vele együtt-játszva korrekciós játékot indukáljon, és ezáltal a felnőtt terápiákhoz hasonlóan korrektív emocionális élményt nyújtson.

Egy első osztályos kislányt azzal a panasszal visznek rendelésre, hogy tanítási időben órákig sírdogál, elhagyja az iskolát. Az édesanyja munkahelyére akar eljutni, de nem talál oda, a rendőrök viszik vissza az iskolába, ahol megbüntetik. Ezt követően a gyermek azt játssza a terápiás ülésen, hogy a mackó akár jó, akár rossz jegyet kap az iskolában, megszidják érte otthon. Akár tudja a leckét, akár nem, összeszidják az iskolában is. A mackó világgá megy és eltéved. A gyermek az élményeit tehát a mackós játék keretében ismétli meg. A korrekciós játékkal olyan irányba tereljük a történetet, ahol a mackót az iskolában kitüntetik, otthon ünneplik stb. Ez önmagában nem elégséges, a kulcsmozzanat az, hogy a játékkal analóg történést biztosítsunk a valóságban. Vagyis ebben az esetben megbeszéljük a gyermek tanítónőjével és a szülőkkel, hogy az iskolában kapjon valamiért kitüntetést, dicséretet, otthon pedig jutalmazzák meg ezért. A játéktörténést tehát összehangoljuk a valósággal, mely a gyermekre rendkívül szuggesztíven hat és gyógyító hatást gyakorol rá. A hangsúly – a felnőtt terápiák korrektív emocionális élményéhez hasonlóan – itt is az eredeti kellemetlen élmény új, másfajta befejezésén van, azonban mindezt a játékon keresztül indukáltuk (Polcz, 1999).

Felhasznált irodalom

Malan, D. H. (2003). Egyéni dinamikus pszichoterápia. Budapest: Animula Kiadó.

Németh-K, M. (2009): Gyermek-és serdülőterápia a gyakorlatban. In: Kulcsár, É. (szerk): Tanácsadás és terápia. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Polcz, A. (1999). Világjáték. Dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia. Budapest: Pont Kiadó.

Stadler, A., Witte, K. (2002). Az adleri individuálpszichológia analitikus gyermek-és fiatalkori pszichoterápiája. In: Petzold, H., Ramin, G. (szerk): Gyermek-pszichoterápia. Budapest: Osiris Kiadó.